Hankiss Elemér: Félelmek és Szimbólumok a szemüvegemen keresztül

 Debreceni születésű Széchenyi-díjas tudóst, Az ezerarcú én c. könyve segítségével ismertem meg először. Olvasmányos és felettébb reprezentatív írása nagyszerűen befogadható. Első sorban történeti műhely hallgatójaként alapos egyetemi filozófia képzettség híján igyekszek reflektálni H. Elemér munkahipotézisére.

Úgy gondolom elsőként fogalmilag le kell szűkíteni a civilizáció terminust, hogy további vizsgálódás szempontjából ne legyen se teher, se félrevezető bármi következtetésünk. Első támpontként magyar lexikában a "civilizáció az emberi társadalom azon állapota, melyben a barbár állapotokon felül emelkedve, rendezett polgári társaságban egyesül s ez által alkalmassá lesz a nagyobb műveltségre"[1]. Kiadási dátumára tekintettel, érdemes összevetni ezt kortárs szótárak értelmezésével. A Merriam-Webster[2] főnevei között a civilizáció szó nélkülözi az olyan összevetéseket, mint civilizált kontra barbár, a polgári társaságban való egyesülést kulturális és technológiai fejlettség váltja le, de összecseng a nagyobb műveltség állapotukban. Az utóbbiban ezt tovább szűkíti az írásos műveltség és annak őrzésére. Az Oxfordi szótárakban[3], sokkal absztraktabb jelentést találunk. Technológiai fejlettség teljes egészében hiányzik, s csak az emberi szociális fejlettség és szervezettség mértékét méri, s abból a legfejlettebbnek ajánlja a civilizáció terminus büszkeségét. Olyan következtetést lehet levonni a fentebb sorolt információkból, hogy a civilizáció fogalma értelmezések színes spektrumát tárja elénk, nevezetesen: fellelhető a fejlettség szintjének valamilyen módon való mérése és az emberi társadalom szervezettségének fejlettsége. A kettő fő gondolat szervesen összefonódik, hiszen az emberi társadalom szervezettségének hol van az a bizonyos határvonala, ahonnan ki lehet jelenteni, hogy egy bizonyos társadalmi szervezettség egy civilizáció? Úgy gondolom hideg logikai szempontból az olyan emberi kultúrák, amiknek a társadalmi szervezettsége nem ért el egy bizonyos szintet (különböző közép-ázsiai nomád népek) s a történelem és idő martalékává vált, vitathatóan nem nevezhető a fentebb említett kritériumok mellet civilizációnak. Megint más a helyzet, ha úgy beszélünk a civilizációról, mint összemberi civilizációról, mivel az előbbi gondolkodás abban tér el az utóbb említett helyzettől, hogy amaz differenciálja az összemberi civilizáción belül és különbséget tesz azok között, s civilizált vagy kevésbé civilizált jelzőkkel igyekszik toposzokba szedni őket. Saját megfontolásom az, hogy bármilyen alacsony is legyen egy emberi társadalmi szervezettség s rendelkezik vagy nem írásos kultúrával, azokat technikailag belehet sorolni egy összemberi civilizáció átfogó toposzba, hiszen mindegyik rendelkezik emberi kultúra egy-egy sajátos válfajával és analógiák sorát lehetne felszólítani amazok alátámasztására kezdve a vallással, beszélt nyelvek, hiedelmek a világról vagy akár szinte minden kultúrában fellelhető hierarchikus társadalmi berendezkedést is ide lehetne sorolni.  A műben hamar kiderül, hogy H. Elemér az utóbbi helyzetben gondolkodik[4], azaz összemberi civilizációt elméletét érti civilizáció elmélete alatt[5], s azt a Félelmek és Szimbólumok metafizikai kapcsolatával vizsgálja a civilizáció kialakulása és fejlődése kontextusában.

Hankiss Elemér hipotézise az, hogy az emberi civilizáció a világban félelmekkel találkozván igyekezett védelmi mechanizmusokkal felfegyverkezni a váraktól a vallásokig és így tovább, majd ebből lekövetkezteti, hogy pontosan ez a "félelem" a civilizációépítő ember eleme . További fejezetekben bővebben kifejti, milyen eszközökkel védte meg magát az emberiség ettől a félelmekkel teli univerzumtól, milyen is ez az univerzum és milyennek látjuk s hogyan próbáljuk látni, kezelni azt. Úgy hiszem reprezentatív, ha azzal kezdeném mit is ért Hankiss az univerzum alatt, majd folytatnám milyen eszközökkel próbálja azt kezelni hankissi értelmezésben. Hankiss gondolatán elindulva szeretnék kitérni könyvének hiányára s megvizsgálni, hogyan helyezkedik el az emberi lényről vallott állaspontja az egzisztencializmus elméletében.

A világ ami körül vesz minket, az univerzum, végérvényben Hankiss számára elgondolkodtató és egyértelműen összegzi milyen elméletek vannak rá, nevezetesen: Nekünk teremtették ezt a világot; Freudi "gyönyörelv" ütközése a világgal, amik egymás ellen dolgoznak; Hegel egyetemes történetkoncepciója; Felelőtlen istenek világa; Demiurgosz világa; Monod-i betolakodók vagyunk világ; Mindig is létezett s nem teremtették a világot. Hankiss egyszerű pragmatikus oldalról közelíti meg, bármelyik elfogadható s nem igyekszik egy hosszú historiográfiával rendelkező vitába elegyedni, inkább arról az oldalról közelíti meg, hogy az ember hogyan vette fel a harcot az "idegen világgal". Nála az "idegen világ" nem "gonosz"[6], pusztán "közömbös" az emberi élet iránt[7]. A világot egy dzsungel metaforával festi le Hankiss. Gondolatának fejlesztésére behozza a társadalmi dzsungel terminust, miszerint ironikus módon, ahogy védekeztünk a fizikai dzsungellel szemben, magunk teremtettünk egy dzsungelt a dzsungelen belül, mit nehezebb meghódítani és pacifikálni, mint a fizikai dzsungelt. Ez a társadalmi dzsungel s annak okozója a saját belső lelki dzsungelünk Hankiss munkahipotézisének zászlós csatahajója. Úgy gondolom egy ravasz és zseniális húzást alkalmaz Hankiss, hiszen munkahipotézise alátámasztására, Egy civilizáció elmélet vázlata, ahol az összemberi civilizáció végérvényesen emberiség kultivációs, művelő produktuma. Ezt a produktumot, az összemberi civilizációt, ahogy a világot is dzsungel metaforával magyarázza, ami egy közömbös, veszélyes, ismeretlen de életterületet adó hely. Úgy az emberi társadalom is egy ugyan ilyen dzsungel, ami végérvényesen emberek által felépített világ, ebből kifolyólag az emberek maguk belső világa szerint építik fel kortól, földrajzi helytől és történelemtől függően ama társadalmat. Ebből következésképpen az emberek belső világa lelki dzsungelének kivetítése a társadalmunk, gondolkodásunk a világról. Itt Hankiss Freudot hozza fel és ért vele egyet abban, hogy az ember maga lett a szenvedéseinek főforrásává[8]. Ahogy a könyvcím is árulkodik, tüzetesebben foglalkozik a félelmekkel. "Hiperszorongó" lénynek veszi az embert, annak alátámasztására felhozza Eliast, Spinozat, Schellinget, Dosztojevszkijt, Kafkát és más neves művészeket, gondolkodókat[9]. Míg az utóbb említettek alkotásait nem vizsgálja, megelégszik az olvasói olvasottságával, hogy ismerik az egzisztencializmust és annak gondolkodóit vagy esetleg más félelemmel foglalkozó tudomány területeket. Hankiss inkább a "hiperszorongó" lény védelmi eszköztárával foglalkozik, abból a kérdésből kifolyólag, hogy hogyan lehet az, hogy ez a lény mégis nyugodt (többé-kevésbé) és ironikus módon a félelem egy kultúraépítő tulajdonsága az embernek.

Mivel a rendelkezésemre álló terjedelem véges, szeretnék érintőlegesen rátérni az egzisztencializmusra. Azért is választom ezt, Hankiss Elemér könyvének kritikai felmérésére, mert úgy gondolom, hogy ez az, ami hiányzik Hankiss könyvéből. Az egzisztencializmus elméleti kapcsolata a "hiperszorongó" lény fogalommal. Mielőtt rátérnénk a kapcsolatra, szeretném regisztrálni, mégis mi az egzisztencialista gondolkodás fundamentuma. Az egzisztencializmus a lét kérdésével foglalkozik, a létezés egyik paradox vonása, hogy megfeledkezünk létezésünk létén s így "itt-nem-léte lep meg minket"[10]. Gondolkodási vezérfonaluk, hogy az ember elidegeníthetetlen vonása a világban való lét, az önmagához való viszony szabadsága és létének kérdése, miért létezem. Heidegger úgy vélekedik, hogy „akinek a létében magáról erről a létről van szó”, tehát a létezés maga a létcél s teljesen szabadok vagyunk megállapítani és célunkat megformálni. Ez további problémákat szül s elengedhetetlen, hogy megértsük a "hiperszorongó" lényt. Így, ha a létezésünket vizsgáljuk, szembesülünk "létezésünk-nem-létezés-felé-haladó-létként" Heidegger szerint. Ahogy ő is, logikusan kikövetkeztetjük, egy ilyen létezés, ami szabadságunk mivoltából cselekedeteink felelősségét vonja ránk. Az ilyen létezés szorongással jár többek között. Azért sem félelemmel, mert a félelem egy konkrét objektummal van kapcsolatban, a szorongás ellentétben a félelemmel az ember önmagából feltörő érzése[11]. Látjuk tehát, hogy a Hankiss koncepciójában a félelem egy tágabb[12] kifejezése ennek az egzisztenciális szorongásnak, ami pusztán abból fakad, hogy belátjuk létezésünket, annak végességét és tehetetlenségünket s csupán "szabadságra vagyok ítélve", választhatok, de nem választhatom, hogy ne válasszak[13].

Hankiss tehát az egzisztencialista szorongást veszi alapul, amikor megfogalmazza civilizációs elméletét. Ezt a szorongást, amit múlt század közepén fogalmaztak meg az egzisztencialisták nem negatív vagy, mint probléma világítja meg, hanem épp ellenkezőleg serkentő és civilizációteremtő oldaláról közelíti meg. Ez a megközelítés összhangban van a versenyszellemről alkotott doxával. A kudarctól való szorongás jegyében civilizációnk védelmi mechanizmusok hadát vonultatott fel, hogy ilyen szorongásoktól megvédjenek[14]. Ezeket a védőmechanizmusokat a könyvben tágasan taglalja lebontva őket több értelemszerű csoportra, majd azokat is tovább diskurálja. Mítoszok és vallások, világértelmezések, műalkotások, erkölcsi normarendszerek, bűntudat filozófiája, játékok és viccek során polemizálva kidomborítja ezeknek a szimbólumoknak hankissi szerepét a civilizációalkotás és civilizációfejlesztés oldaláról.

Számára nem a szorongás maga a fontos, hanem a szorongás által kiváltott védelmi mechanizmusok. Tehát az állapot kezelésének módszertana, taktikája vagy esetleg etikája Hankiss számára lényegi kérdés. Fejezetei hasábjain felsorakoztatja a különböző nézeteket, amik általában teljesen eltérnek egymástól. Ezeket a nézeteket érthető formában az olvasónak kínálja, míg maga végig episztemológiai szkepticizmust tanúsít, így megtartva az olvasó saját értékrendje szerint behelyezkedésének szabad nem befolyásolt lehetőségét.

Könyve végén Hankiss Elemér munkahipotézisének, azaz a szorongás civilizációserkentő míg a szimbólumok civilizációvédő szerepének valóságosságáról szót ejt. Próbára teszi ígérkező gondolatát és igyekszik választ adni Hans Vaihingher német filozófus 1911-es publikált könyvének segítségével. Vaihingher fikciójáról, emberi tudat és képzelet "konstruktumairól"[15] egy olyan képet tár elénk, ami analógiás a hankissi szimbólumokkal mik védőburkot alkotnak civilizációnk körül. Vaihinghernek ezek a konstruktumok létezésének igazáról, azaz mondjuk vallási szempontból Isten létezése, nem szeretne vitatkozni. Inkább pragmatikus megközelítést választ és úgy gondolja, ahogy Hankiss is, bár ő végig megtartja szkepticizmusát. Ez a megközelítés egyszerűen deklarálja, hogy lehet ezek a konstruktumok fikciók és nem is léteznek rosszabb esetben, de ebben az esetben sem tragédia ez. Hiszen ezeknek köszönhetjük eszmei világunkat, amiben élünk s nem létezhettünk volna amazok teljes hiányában[16]. Tehát hasznos illúziókban élünk. Azt az esetet, amikor nem feltalálunk, hanem felfedezünk hosszabban nem részletezi és nem is szükséges. Tehát míg a körülöttünk létező világ mivolta titokban marad, hogy hogyan viszonyuljunk hozzá az már rajtunk áll, s az sem végérvényesen halálos, ha illúziókban élünk.

Ebben a gondolatkörben a fentebb leírt gondolkodás megállja a helyét. Egyet lehet érteni Hankiss Elemérrel és az egzisztencialistákkal, hogy az ember szorongó lény. Életünket mióta az eszünket tudjuk szorongás kíséri. Ezt az állapotot absztraktizálva s rávetítve összemberi civilizációra, mint serkentő hatás nincs kétség. Ez az állandó szorongás civilizációserkentő, mi végérvényben katalizátorként működik. Az emberek ezt úgy kezelik, hogy konstruktumokat építenek fel, mi végérvényben minket definiál és azok vagyunk akik jelenleg. Egy kérdés merül fel ezzel kapcsolatban, mi van ha megszűnik ez a szorongás? Megszűnhet egyáltalán? Talán nem szűnik meg, de mi van, ha igen?

A kérdés feloldásához, érdemes a szorongást Hankiss gondolatmenete szerint tagolni, differenciálni. Létezik a túlélési szorongás, azaz szorongunk, mert attól tartunk, hogy télen nem lesz elegendő zsákmány a túlélésre. Vagy szorongunk mert attól tartunk, hogy éjszaka elragadhat egy ragadozó, vagy összeomlik a házunk. Az ilyen szorongást nevezzük el túlélési szorongásnak. Ezeket a szorongásokat a technika magas fejlettségével kiküszöbölhetjük. Én úgy gondolom teljesen megszüntethetjük. Kortárs gondolkodásban: megszüntetjük az éhezést, megszüntetjük az anyagi függőségünket, megszüntetjük a környezetromboló életvitelünket stb. Tehát van egy fajta szorongás, ami megszűnhet, de ez nem a szorongás teljes spektruma. Mivel van egy fajta szorongás, véleményem szerint, amire esély megszüntetni közel a nullához. Ez az emberek közötti kapcsolatlétesítésből fakadó szorongás. Mivel mindannyian másak vagyunk és különbözünk személyiségünkben és viselkedésünkben, súrlódási pontok jelenléte szinte biztos. Vegyük azt a példát, hogy az ember versenyszellemű lény -  sőt a versenyszellem a szorongásból ered. Ha emberi érintkezés folyamán is keletkezik szorongás, s azt fűti a versenyszellem ez konzekvensen további szorongáshoz fog vezetni nem feltétlenül az "én" személyemben, de más személyeknél is. Ez egy szorongási kör az emberek érintkezésében, saját magunk generáljuk a szorongást. A szorongás generálás úgy tűnik a társas (-szociális) lény egyik vonása. A nemek közti különbségek, korban, fizikumban és intellektuális kapacitásbeli különbségek ilyen értelmezésben akár mind-mind civilizációserkentő hatással bírnak.

Azt lehet kikövetkeztetni mindezekből, hogy a szorongás teljes egészében nem szűnik meg, csak egy bizonyos fajtája szűnhet meg. Az a fajta civilizáció már merőben más lehet, de ez már egy másik papír témája lehetne.

Érdekes belegondolni abba, hogy ilyen gondolatmenetben az összemberi civilizáció halála/bukása csak rajtunk múlik, s ha jól megválasztjuk utunkat, akkor ez nem fog bekövetkezni, hanem egy örökké fejlődő civilizációt hozhatunk létre. S megtagadtuk ezzel azt a gondolkodást, hogy "aminek kezdete van, annak vége is van".

---

[1] Révai Nagy Lexikona, 1912, 540p.

[2] http://www.merriam-webster.com

[3] http://oxforddictionaries.com

[4] Hankiss, 2006, 18p.

[5] Bár megjegyzi, hogy legfőképpen a nyugati-kultúra berkeiben gondolkodik.

[6] Hankiss, 2006, 29p.

[7] U.o., 37p.

[8] U.o., 45p.

[9] U.o., 54-55p.

[10] Hársing László, 2002, 368p.

[11] U.o., 367p.

[12] Míg Hankiss megemlíti ezt lábjegyzetben, nem magyarázza meg.

[13] Sartre A Lét és a Semmi.

[14] Hankiss, 90p.

[15] U.o., 379p.

[16] U.o., 380p.