A holt lelkek

Nyikoláj Vasziljevics Gogolj - Holt lelkek

1842-ben megjelent,Gercen szavaival élve "a mű ami megrázta az egész Oroszországot". Könyörtelen szatíra, filozófikus gondolkodás az ország sorsáról és annak népéről,

vékony szálú lírizmus és humor ötvözésével tették unikummá ezt a művet. Nagyobb felkavarodást váltott ki a korában mint annak idején a Revizor komédia.

Azok az emberek akik magukra ismerték a mű szerepében Дворяне – крепостники börtön rácsai mögé akarták látni a szerzőt, első sorba azzal vádolták, hogy nem hazafi;

nem szereti "orosz mátuskát" és mindenkit kinevet. Viszont a művelt progresszív írok és irodalmi kritikusok a sorok mögé láttak s látták az igazságot.

Volt, aki a Holt lelkeket Homérosz Iliászával igyekezett párhuzamba állítani;egyesek viszont a művészi gondolat egységét, mélységét hiányolták belőle.Belinszkij a korabeli

orosz társadalom és a jobbágyrendszer elítélését látta benne és örömmel üdvözölte. Láthatjuk hogy a mű véleményei megoszlanak.

Gogol művét háromrészesre tervezte és a teljesség igényével, Dante Isteni színjáték mintájára igyekezett írni. A második rész megírásával hosszú ideig,

lényegében élete végéig viaskodott, meghasonlása és alkotói válsága azonban megakadályozta az elképzelés megvalósítását.

A megírt részeket többször elégette, utoljára halála előtt tíz nappal; néhány fejezet töredékesen maradt fenn. A harmadik rész egyáltalán nem készült el.

A poéma főhőse látszólag figyelemre sem méltó alak. Az első fejezetben így ismerjük meg: „A csézában egy úr ült, nem különösen szép, de nem is csúnya, nem túlságosan kövér, de nem is túlságosan sovány, (…) nem beszélt hangosan, de túl halkan sem, hanem éppen úgy, ahogy illik (…) minden tárgykörben otthonos volt, és tapasztalt, világlátott embernek bizonyult.” Eme sorok engem a tipikus orosz mesék főszereplőjére emlékeztetnek. Magáról szinte soha nem beszél; tud udvariasan hallgatni, de tud bókolni vagy rábeszélni is, ha a célja úgy kívánja. Látszólag segítőkész, hiszen „megszabadítja” vendéglátóit a meghalt jobbágyok után is fizetendő adótól. A történet során persze kiderül, hogy Csicsikov nagystílű szélhámos, aki finomkodó, sima modorával a legképtelenebb ajánlatot is képes elfogadtatni a vidéki uraságokkal.

Látogatásainak egyetlen, képtelennek látszó célja: a holt lelkeket, vagyis meghalt jobbágyok tulajdonjogát vásárolja fel. A feudális Oroszországban a jobbágyokat „lelkek”-nek (dusi) nevezték. Erre utal a mű címe, melynek azonban átvitt jelentése is van: az ábrázolt figurák lényegében maguk is „holt lelkek”, egy halódó társadalmi osztály szatirikusan megrajzolt, torz képviselői.

<<В.Г. Белинский назвал «Мёртвые души» произведением «беспощадно сдирающим покровы с действительности>> (könyörtelenül felszínre tépi az

igazság sivár valóságát.) Ez a többértelmüség bizonyítja Gogolj talentumát, emellet érintette több réteg nézetét és ösztönözte a nép gondolkodását. Ennek ellenére

a műve tartalma súlyához képest a terjedelme rövid. Kétségtelen, hogy a regény a feudális Oroszország kritikája is, ott válhatott reális történetté a holt lelkek képtelen anekdotája. Az író „a mindenki által látható nevetésen és a titkolt könnyeken át” látja, láttatja ezt a világot. A földbirtokosok szélsőséges tulajdonságokkal felruházott alakok; nevetségesek, de néhol szinte kétségbeejtőek is, akárcsak a náluk árnyaltabban megrajzolt főhős. Tulajdonságaik azonban általános érvényű tulajdonságok, amik bármelyik embertársunkat jellemezhetik.

A cselekményt és a részletező leírásokat a regény folyamán gyakran személyes reflexiók, első személyben vagy a „szerző” nevében előadott egyéni hangú bekezdések, rövid történetek, lírai kitérők szakítják meg. Ez a „szerző” nyilvánvalóan az író „képviselője”, szemléletmódjának kifejeződése a regényben. Maga Gogol is elutasította azonban a feltételezést, hogy teljesen azonos lenne vele.

Ez a személyes jelenlét a gogoli elbeszélőmód egyik legjellemzőbb tulajdonsága. A „szerző” kedélyesen, szinte élvezettel beszélget, kommentálja, megosztja velünk gondolatait, érzelmeit, máskor értékeli a leírt eseményeket, ismét máskor váratlanul elöntik az érzelmek. Nem tudni, hogy az orosz politika miatt tagadta a szerzővel való teljes azonosságot, én szerény véleményem szerint a szerző megegyezik Gogollal.

    * 1. fejezet. Csicsikov inasa és kocsisa kíséretében megérkezik a városba és a fogadóban száll meg.Végiglátogatja a város magas rangú személyeit, hivatalnokait és kellemes modorával könnyen a bizalmukba férkőzik. Meghívást kap a kormányzó báljára, itt ismerkedik meg a két földesúrral, Manyilovval és Szobakeviccsel is. Őket indul felkeresni, de útközben a sor három személlyel, Korobocskával, Nozdrjovval és Pljuskinnal egészül majd ki.

    * 2. fejezet. Először az ábrándozó, hiszékeny, „cukorédes tekintetű” Manyilovot keresi fel, akinek már háza tája is lustaságra és csupa félbemaradt tervre utal. Manyilovot meghökkenti, hogy valaki a halott jobbágyaiért pénzt kínál és baráti szívességként inkább odaajándékozza őket Csicsikovnak.

    * 3. fejezet. Hősünk Szobakevicshez indul, de részeges kocsisa eltéveszti az utat, és a viharos éjszakán Korobocska udvarházába érkeznek. A jobbágyait is árgus szemekkel figyelő, korlátolt, gyanakvó öregasszonynak nem könnyű a bizalmába férkőzni. Csicsikov „tiszta keresztényi emberszeretetből” hajlandó „segíteni”, így ha nehezen is, de olcsón hozzájut a „holt lelkek”-hez.

    * 4. fejezet. A vendégfogadóban véletlenül összetalálkozik egy harsány és féktelen, botrányokat kedvelő nemesúrral, Nozdrjovval, akit a városban már futólag megismert. Az újabb lehetőség csábításának Csicsikov nem bír ellenállni, engedi elcipeltetni magát Nozdrjovval, akinek birtoka a rendetlenség, a teljes széthullás állapotában van. A jobbágyokat azonban nem tudja megvásárolni, sőt az ugyancsak szélhámos Nozdrjov őt akarja megkopasztani. Csicsikovot a megveréstől csak egy újabb véletlen, a rendőrkapitány megjelenése menti meg.

    * 5. fejezet. Szelifan, a részeges kocsis útközben belehajt egy szembejövő fogatba, melynek két hölgyutasa van. Egyikük, egy fiatal lány megtetszik Csicsikovnak, akiről az olvasó csak később tudja meg, hogy a kormányzó lánya.

      Csicsikovval végre megérkezünk Szobakevicshez. Vendéglátója hatalmas étvágyú alak, „valóságos medve”. „Mintha ebben a testben egyáltalában nem lakoznék lélek, vagy ha lakozik is, (…) olyan vastag kéreggel födve, hogy bármi zajlik is le a mélyén, a felületén semmi sem moccan.” Mindenkivel elégedetlen, mindenkit lenéz, ám amikor megérti Csicsikov ajánlatát, dicsérni kezdi régen meghalt jobbágyait, hogy belőlük is pénzt csináljon. Ő tesz említést a közelben élő földesúrról, Pljuskinról, akinek zsugorisága miatt egymás után halnak meg jobbágyai. Csicsikov elhatározza, hogy őt is megkörnyékezi.

    * 6. fejezet. Pljuskin birtoka valóban lepusztult, mindent átjár a rothadás és a piszok. Maga a „Foltozott”, a vén házigazda rongyokban jár, bár raktára tele van. Ő az egyetlen földesúr, akinek múltjáról többet is megtudunk: valaha jó gazda volt, de felesége meghalt, lánya megszökött, mára szinte emberi formáját is elvesztette. Egyetlen szenvedélye maradt, a szerzésvágy, kuporgatás. Amikor megérti, hogy a halott jobbágyok átíratásával adóit csökkentheti, azonnal elfogadja az ajánlatot, sőt még szökött jobbágyait is eladja.

    * 7–10. fejezet. Csicsikov több száz fiktív jobbágy birtokosaként érkezik vissza a városba. A fogadó szobájában a listákat olvassa, amikor képzeletben váratlanul „életre kelnek” a megvásárolt jobbágyok, elképzelt sorsok és élettörténetek.

      Az átíratáshoz megérkezik Manyilov és Szobakevics, ám a bizalmatlan Korobocska is a városba kocsizik, hogy megtudja, milyen áron adják-veszik jelenleg a holt lelkeket. Mint az első fejezetben, most is egy bálon látjuk viszont a városi előkelőségeket, Csicsikovot a hölgyek körülrajongják, őt pedig a kormányzó lánya bűvöli el. Megjelenik az erőszakos Nozdrjov is, jelenléte hozzájárul Csicsikov lelepleződéséhez. Találgatások kezdődnek Csicsikov személyéről: talán pénzhamisító, vagy a kormányzó lányát készült megszöktetni, esetleg az újonnan kinevezett főkormányzó embere. A postamester Csicsikovot egyenesen Kopejkin kapitánynak véli, akinek történetét a szerző beleszövi regényébe.Váratlanul azonban meghal az ügyész, és míg a város a temetéssel van elfoglalva, Csicsikov a felelősségre vonás elől elutazik.

    * 11. fejezet. Hősünk csézájában útnak indul, és csak ekkor ismerhetjük meg élettörténetét. Végre Csicsikov vásárlásainak értelmére is fény derül: minél több jobbággyal, „lélekkel” rendelkezik, annál több kölcsönt vehet majd fel a banktól. Igaz ugyan, hogy a jobbágyok már rég meghaltak, de ez majd a következő revíziónál, csak évekkel később derülhet ki, addigra pedig ő a pénzzel már messze jár.

      A könyv a száguldó trojka képével fejeződik be, mely az utolsó bekezdésben váratlanul egész Oroszország költői képévé növekszik.

A címet átlehetne nevezni Oroszország történelmi betegségének. Olvasás közben egy orosz szív fájdalmat érez, hogy

mennyi év telt el, mennyi változás történt az ország életében és mennyi belső változás történt a gondolkodásban mégis valami nem változott s azt felfedezzük ezt

gogol halott lelkeiben..s elgondolkozna egy orosz elme, hogy mennyi időnek kell eltelnie hogy amikor olvassa eme sorokat hogy csak nevessen csicsikov és a többi

szereplő viselkedésén, s azt mondja : Az országom egészséges.

„Oroszország, hová repülsz? Felelj! De Oroszország nem felel…” Ez a befejezés is eltérő értelmezésekre adott és ad ma is lehetőséget. Csakhogy ezzel a képpel nem az egész mű, hanem csupán az első rész ért volna véget. A befejezés vélhetően már a második részt készítette volna elő, melyben majd a szerző eredeti szándéka szerint „más, mindeddig nem is érintett húrok szólalnak meg, talán megmutatkozik az orosz lélek határtalan gazdagsága…” Mint tudjuk, ebből a második részből csak töredékek maradtak meg, a többit az író elégette.

           

„Gogol rendelkezett a nevetés rettentő hatalmával, azzal a hatalommal, amely ekkora erővel még soha, senkiben és sehol, semelyik irodalomban nem fejeződött ki, amióta világ a világ. És lám, ez után a nevetés után Gogol a szemünk előtt haldoklik, agyongyötörve magát, mert nem volt ereje megteremteni és pontosan megfogalmazni azt az eszményt, amelyen képes lett volna nem nevetni.”

           – Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij