Általában a társadalmi szerződésről

Általában a társadalmi szerződésről

A társadalmi szerződés röviden: mindennapi életünk zavartalan művelésének záloga. A társadalom tagjai között így írott formában történik meg a megállapodás, ami tulajdonképpen modellezi a társadalom működésének módját.

A szerződés felei az állam és a nép. A modern állam fogalmát a szakirodalom először Niccolo Machiavelli (1469–1527) firenzei kancellár munkásságához köti. Az állam (status – latin eredetű szóból származik), olyan politikai közösség, amelyet kormányzat irányít. A legtöbb esetben de facto és de juri, bár vannak olyan esetek, amikor csak de juri (pl: Palesztínia). Jelenleg nincs teljes konszenzus a pontos definíciójáról, a legnépszerűbb azonban a Weberi kidolgozás: „Valamely folyamatosan üzemelő, kényszerítő erejű politikai szervezetet akkor hívunk „államnak”, amennyiben adminisztratív kara sikeresen érvényt szerez az arra vonatkozó igényének, hogy monopóliumot gyakoroljon a fizikai erőszak legitim használatára e rend kikényszerítésének során illetve érdekében.” A kulcs lényegiség itt a „legitim rend” kifejezésben található. A nép modern értelmezése alatt történelmileg kialakult, az összetartozás tudatával, valamint közös nyelvvel, kultúrával és hagyományokkal rendelkező kiterjedtebb földrajzi területeken élő népességet értünk.

A társadalmi szerződés ezek a felek megállapodását modellezi le. Főbb aspektusai: társadalom eredete, az állam legitimációja a nép vagy individuum felett, a természetjog és emberi törvény kapcsolata.

Kezdetben a társadalmi-politikai gondolkodás átfogó kerete a filozófia volt, mely a jó élet feltételeit kutatta (Kritón). Az európai történelem – leegyszerűsítve – két irányban kereste a politikai közösség megfelelő formáját. Az egyik út a birodalmi államalakulatoké volt. Ezekben az adóztatás, a katonáskodás és a közmunkaszervezés funkcióit ellátó állam elkülönült a társadalom közösségétől, melynek tagjai politikailag súlytalanok voltak a hatalom gyakorlóival szemben. Ezzel szemben a társadalomnak az államtól elkülönülő, önállóságot élvező léte kivételesnek tekinthető. Ennek első példája a görög polisz volt, ahol a közösség önmaga uraként döntött a saját sorsát érintő kérdésekről, a polgárok együtt részesültek a közös javakból és a közös döntés jogából, ezzel a felelősségből is. A kettő „út” a felvilágosodás korában ütközött és manifesztálta a szerződéselméletet a XVII-XVIII. században. Klasszikus művelőinek tekintjük Thomas Hobbes (1588-1679), John Locke (1632-1704), Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) gondolkodókat.

Thomas Hobbes az angol polgárháború alatt élt és tevékenykedett. Az ellentét egyik táborát a monarchisták míg a másikat a parlament alkotta. Hobbes a két tábor között helyezkedett el a Leviatán, avagy az egyházi és világi állam anyaga, formája és hatalma c. művében, kvázi egy kompromisszum vonalat képviselve. Tagadta a királyok isteni jogát, emellett tagadta a korai demokrata nézeteket, amit a parlament képviselt (Cromwell). Hobbes úgy tekintett az emberi lényre, mint olyan lényre ami pszichológiailag egoista (pszichológiai egoizmus). Az ember csak olyat cselekszik, ami önnön javát szolgálja. Ennek ellenére az emberek amellett, hogy önérdeküket szolgálják, racionális lények. Így pont a racionalitásuk miatt vetik szuverén alá magukat az emberek, hogy egy társadalomban éljenek, amely hasznos számukra is. Hobbes a természeti állapotot „mindenki harca mindenkivel” elvével jellemzi. Egy ellentmondást vet fel, miszerint az ember természeti állapotában abszolút szabad, mégis pont ez a szabadság miatt nem szabad, mert az állandó háború emberek között gátolja a szabad életet és annak űzését. A béke racionális felismerése az emberek közötti háború befejezésének záloga. Hobbes államában nincs pluralizmus, a hatalmat birtokló szuverén nem szerződő fél: bár maga csak a társadalmi szerződés révén születik meg, melynek során a közösség tagjai felhatalmazzák a képviselet és a kormányzat jogával, legfőbb feladata, hogy a megállapodás betartását felügyelje, a szerződés célját és értelmét, az így születő társadalmi békét védelmezze. Ebből az a meglepő következtetés adódik, hogy a szuverén soha nem válhat szerződésszegővé, hiszen nem is kötött szerződést.

Locke értekezései a polgári kormányzatról a XVII században két részben hozzájárulnak a politika filozófiához. Az első értekezésben Filmer királyok isteni jogát megcáfolja, így Filmer álláspontja, hogy az emberek természetükből fogva nem szabadok nézet, ami alá támasztaná a királyok ilyen hatalmát megdöntésre kerül. Ez az értekezés alapozza meg a második értekezést, ahol Locke egy jó kormányzatot igyekszik kifejteni. Hobbes természeti állapotról alkotott nézetét vitatja meg. Locke társadalmi szerződés modelljében Hobbes vázát alkalmazza, viszont kritikus pontokban eltér, így más végkövetkeztetésekhez jut. Természeti állapot Locke-nál koránt sem barbarikus, mint Hobbes elméletében. Kulcseleme abban áll, hogy az ember pre-politikai korszaka nem egyenlő a pre-morálissal. A természetjog így minden morál fundamentumát jelenti, ami Isten által adott számunkra. A természeti állapot Locke elméletében, hajlamos háborús állapotba kerülni, mivel emberi (polgári) jog híján van, a háború folyamatos. Így az emberi természeti állapotot egy bizonytalan állapotnak írja le, annak javítását egy plurális kormányzattal érné el, ellentétben Hobbes szuverén uralkodó gyámságával. Locke gondolatmenete szerint a politikai társadalom és a társadalmi szerződés célja nem a természeti állapot megsemmisítése, hanem pozitív jegyeinek, mint a szabadság és egyenlőség magasabb fokú biztosítása egy még jobb társadalmi együttélés érdekében. A kormányzat hatalmát a biztonság garantálása és a kormányzatba vetett bizalom legitimálja. Amennyiben a kormányzat „a beléje vetett bizalommal ellentétesen működik” a polgároknak jogukban áll aktív engedetlenséget gyakorolni vele szemben (párhuzam a Mennyei mandátummal). Ez a nézet a kormányzat működésének alapelveire nézve Locke korában radikális nézet volt. Tagadta azt a nézetet, hogy csak erőszak által lehet egy társadalmi rendet kialakítani és tartani. A kormány legitimációját a kormányzottak jóváhagyása legitimálja.

Jean Jacques Rousseau (1712-1778), Társadalmi Szerződés c. munkájában „Hogyan találhatunk olyan társadalmi alakulatot, amely teljes együttes erejével védi és őrzi minden egyes tagjának személyét és vagyonát, s amelyben minden egyes ember, bár a többivel egyesülve, csak önmagának engedelmeskedik és épp oly szabad marad, mint eddig volt?" központi kérdése, amire a választ a társadalmi szerződésben látja. A legrégibb és egyedül természetes számára a család, az apa – uralkodó és gyermek – nép kapcsolata egymáshoz. A társadalom nem ilyen kapcsolatra épül, hisz a társadalom nem természetes állapota az embernek, mivel amazt a jog szabályozza és nem az erő. A jognak tehát emberinek kell lennie, nem ösztönök teremtményének. Így a társadalom, mint emberi létesítmény egy közmegállapodáson kell nyugodjon, amit a jog határoz meg. A megállapodás egyhangú döntést feltételez. Még a többségi szavazásnál is fel kell tenni, hogy egyszer mindenki igennel szavazott, amikor megalapították a szervezeti formát. A közakarat érdekében mindenki lemond önmagáról és minden jogáról, az általános akarat alatt egyesülnek, és mindenki az összesség része. A társulás tagjai teszik ki a népet, külön-külön polgárok, amennyiben a főhatalom részesei és alattvalók, amikor az állam törvényeinek vannak alávetve. Tehát a társadalmi szerződés kettő fázisból áll, egy előzetes megállapodásból, ami megteremti a polgári népet, amaz pedig megteremti a polgári államot, ami csakis a jog hatáskörén belül képes uralkodni a nép közakaratából. Rousseau szabadságfelfogása kétség kívül az egyik legidézettebb gondolata az emberről, miszerint kényszerítve kell, hogy szabad legyen. Hobbes természetes állapotához hasonló következtetésre jut, hogy az ember olyan állapotában nem szabad, ha mégsem engedelmeskedik a polgári szabadságnak, úgy kényszeríteni kell. Tehát a közakarat maga alá helyezi az egyéni akaratot. Jól teszi fel a kérdést maga R. is, mikor megkérdezi, hogy a közakarat tévedhet-e. Míg azt állítja, hogy a közakarat mindig jogos és jóra törekszik, azt ellehet téríteni. De tagadja, hogy a közakaratot meglehet vesztegetni, ami vitatható némi történelmi tudással (IV Iván esete mindkettő esetet vitatja). A törvény fejtegetésében, a közakarat írásban manifesztálódott akarata, ami mindenkire érvényes egy társadalmon belül. Így a rossz törvények megalkotásában és érvényesítésében a közakaratnak felelősséget kell vállalnia, hisz a közakarat a nép akaratát testesíti meg. Ez a problematika megoldására Rousseau a törvényhozó szerv szükségességét úgy látja, hogy amíg amaz „látja a jót, de nem követi, a nép akarja a jót, de nem látja”. Törvényhozó, szavaiból kiindulva magasabb, mint a fejedelem, mivel az utóbbi csak „követi a mintaképet, amit a törvényhozó alkotott”. Isteni bölcsességgel ruházza fel a törvényhozót. A politika és vallás így egy köteléket alkot fejtegetésében, ahol egyik a másikat felhasználja céljai elérésében, azaz egy társadalom kreálásában.

Felhasznált irodalom

HOBBES, Thomas: Leviatán, Kossuth, 1999.

LOCKE, John: Második értekezés a polgári kormányzatról, Polis, 1999.

ROUSSEAU, Jean-Jacques: A társadalmi szerződés, Kriterion, 2001.

http://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%A1rsadalmi_szerz%C5%91d%C3%A9s