Netkalandok2

Észlelésem fel nem fogja, ember embernek miért balsorsa? Úgy érzem értekeznünk kell, mégis mit gondolunk észlelésen. Érzékelek piros színt és kerek formát, megfogom és érzem, hogy a kerek forma tapintásra érdes és szúrós, de szemmel nem látni tisztán ilyen jellemzőit ennek a piros labdácskának. Eszemmel aztán meglelem azt a frappáns megközelítését ennek a piros labdának, hogy az apró kis szúrós labdácskákból áll úgy, hogy ezzel egy nagyobb labdát alkot. Pirosnak meg azért piros, mivel szemem csak halandó emberé, merthogy fizika órán anno a tanárom úgy magyarázta el a színek mikéntjét, hogy: a szín, amit látunk szemünkkel az éppenséggel pont nem a tárgy színe, csak éppen azt a színt veri vissza s minden mást elnyel. Így hát a piros labdácskákból álló piros labda nem is piros, hanem minden csak nem piros. Ezt érzékszerveimmel csak nem foghatom fel ilyen formában, de az eszem segít meglelni ennek a turpisságnak a farkincájára. Az eszemmel megleltem, észlelés. Ihaj csuhaj, most, de örülök magamnak, akkor is örültem magamnak, pedig nem is tudtam, hogy minden baj itt kezdődik.

Találkoztam egyszer egy hölgyjel a pétervári Ermitázs check-in részlegénél, Daskova hercegnővel. Épp a sztrádán haladtam közel fénysebességgel, mikor megláttam a hintóból kiszálló „kis” Katalint. A tér és idő hirtelen a XIX. ütembe zökkent vissza, a pilótám kiugrasztott a hosszúkás kábel alakú kocsimból, s nem is fogtam fel sem érzékszerveimmel, se eszemmel mégis minek a bevezetője ez. Egy nagy téren találtam magamat, nyitott minden irányból, mintha Kárpát-medence Dunaújvárosánál állnék. Északra nézve látom az udvari teret és annak obeliszkjét, a nagy dicső Ermitázs pedig kimagasodik és átkarolja a teret, mint a Kárpátok a magyar Alföldet. A bejárathoz lépegettem, ahogy bírtam. Daskova „kis” Katalin úgy várt rám a hintó és a bejárat között, akár egy könyv a könyves polcon, mozdulatlanul és mégis sokatmondóan. Ruhájának külső borítása bézs színű volt, az illesztéseknél aranyozott színben tündökölt, gallérja és ruhájának emblémái fekete színűek. Ha jól tudom, ezt a ruhát Moiszejeva szőtte. Karomon ragadt, szédületes ütembe, de annak ellenére érthetően haladtunk közös utunkon a tizennyolcadik ütemben. Párbeszédünk kellemesen haladt, egymásra építettük bizalmunkat. A pilótám, persze érthető okokból, egy kérdése végig bennem maradt akár egy rózsa tüske ujjadon óvatlan pillanatodban – na persze mindenre emlékszel.

Egy szó mint ezer, az Ermitázs lépcsőinél álltunk meg egy pillanatra és épp a felvilágosodás nagy eszméjéről festett nekem egy képet, amiben egy orosz muzsik, aki nem lát születésétől ült a kis farönkjén a kunyhója közvetlen közelében. Dalolt a madarakkal és itta kedvenc kvászát, arcán derűs mosoly tükröződött, ahogy a nap felé vetette tekintetét. Romantikus idilli kép. Katalin ajkai, ahogy elmozdultunk a képtől savanyúra konyultak. Kérdezte, hogy akarom-e tudni az orosz muzsik sorsát a fennmaradt kép után. Meg se várta feleletem és így folytatta tovább „Didero is egyetértett velem, a kor nagy gondolkodója. Nem is lehetne másképp, minthogy érdekel téged a sorsa, nézzetek rátok! Sorstársak vagytok ti mindahányan. Ilyenkor örülök, hogy emlékeimet megoszthatom veletek. A muzsik csak addig dalolt, mosolygott és örült életének, míg az a gonosz németalföldi szemorvos meg nem gyógyította látását. Körbe nézve, hol is élt azonnal elszomorodott, komoran sóhajtozott naphosszakig amilyen mély a Volga zúgása.”. A következő képen a kunyhó lepusztult és ósdi volt, a háza kerítésén túl egy hatalmas szakadék, amit egy kapitális erő vájt ki ezer év alatt. Kíváncsiságból megvizsgáltam ama szakadék alját. Sűrű füst takarja el alsó rétegeit, a füst pedig úgy viselkedik, mintha élne. Megtéveszt és csábító örvényekkel visszaterel. Csak nem adtam fel. Volt egy idő, amikor úgy gondoltam, ez egy nagy átverés az egész! Mindenért biztosan csak egy nagyon szűk kör lehet felelős egészen Róma bukása óta. Avagy titkon már be vagyunk kötve egy magasabb életforma óhajához igazítva valami tubusba. Nem is lehettem messzebb az igazságtól, hála a ravasz füstnek. Mikor láttam azokat a monstrum építményeket, amik a rend nevében tündököltek, sűrű sötét máz borította el. Zöld, ragadós, kellemes szagú förtelmes máz. Hát emez az észlelés sötétje. Tudni körülményeid, látni mi vesz köröskörül s nem oda nézni, elnézni és igyekszel mosolyogni, ahogy azt tetted kisgyermek korodban. Egyre az a tudatállapot válik úrrá rajtad, hogy amúgy sem tudnál tenni ellene. Azóta mi történt a muzsikkal nem tudni. Keresem azóta is a XXI. ütem muzsikját.

Katalin még kettő folyosón vezetett engemet és sok érdekes dolgot osztott meg velem, lájkoltam is. A második folyosó végén biccentett egyet, bezárta ajkait s esküszöm az úrra úgy zárta be azokat lelki szemeim előtt akár egy lassított képvilág. Láttam ajkai egyes mozdulatát, mint amikor átpörgetjük a könyv lapjait oly sebességgel, mint amikor kis korunkban készítünk rövid rajzfilmet iskolai tankönyveink szélén. Szó nélkül, mormogva tovább folytatta útját a folyosón és láttam, hogy újabb társra akadt, kinek bemutathatja a XIX. ütemet. Kimentem a múzeumból, ásítottam egyet, feltettem a kezem és beszálltam a kábel taxiba.

netkalandok

                A székembe leültem, kinyújtottam lábam és kiengedtem a testem által felmelegített levegőt tüdőmből. Ilyenkor az a tudatállapot következik be, mint amikor egy-egy ember leválik az automatapilóta módból és kézi- manuális vezérlésbe vált át. A legnagyobb váltás életem 20as éveiben történt, azóta azt a kifejezést használom, hogy „amióta az eszemet tudom”. Ma, ahogy átváltok manuálisba, végig futtatom az általános váltási protokollt: 2013-as közös évet írunk, vagy, ahogy a másik mondaná: „anno domini, az úr éve”. A Föld lakossága meghaladta a 7 billió emberi lelket. Létezésem közép-kelet európai államában tartózkodik úgy lassan 16 nyara, Magyarország. Mindig is úgy tekintettem duna szerepét Budapesten, mint egy római limes az óvilág idején, occident és orient határa, világok találkozása. A bástya, átalakult, de mégis áll duna partján. Történetünk első fele homályosabb, de elmondhatjuk, hogy míg akkoriban lovakkal és lábbuszon közlekedtünk, manapság javában a hátsó felünkön történik. Érzésem azt súgja, hogy most így a XXI. század már a harmadik kor kezdete, az Internet beköszöntével. A 7 billió lélekből én vagyok az egyik, itt európai limes egyik partján tanyázik fizikailag, de fejében a történelemben él, a múlt-jelen-jövőben. Látom azt, hogy az úr születése óta nem változott meg az otthoni tűzhely fogalma, s így az emberek is ott tobzódnak házukban, ahol a legmelegebb. Én itt ülök a székemben és bámulom a gázkonvektorom kékes lángját, ahogy az falja a hidrokarbon gázt, ami kelet-európán át több ezer kilométert utazott az orosz erdőségek messzi tájairól, hogy felmelegítsen egy kicsiny kuckót és piszkos lábaim. Lakóhelyem egyszerű, mint saját személyem semmi különös, felszínen polgárpukkasztót nem tartalmaz. Illedelmes, mint amennyire azt a társadalom megkívánja és jogosan el is várja. Talán egyetlen furcsaság üthetné vendégeim - lelki – szemét, aszkéta vagyok, világháló kolostorának aszkétája.

Foglalkozásom egyszerű, blogger vagyok. A negyedik vagy, néhány személy szerint az ötödik, rend tagja. Írok, kiadom a lelkem, mások pedig olvassák és használják amazt, hogy saját életüket jobbítsák, boldogítsák, így vagy olyan módon. Szabad-író vagyok úgymond. Bevételeim legnagyobb forrása a blogon kihelyezett reklámokból áll, amit az olvasói köröm csábított oda. Úgy, ahogy az írásaim legjava, az anyagi javaim forrását is úgyszintén nem én folyásolom be, csak haszonélvezője vagyok. Előzőleg megosztott gondolataimmal nem sopánkodok, se nem akarom, hogy úgy értsétek, hogy úgy érzem, hogy kihasználnak az olvasóim. Ennek ellenkezőjét érzem, ez az én vallomásom.

Határon élek, ez a mai manualitás üzenete. A határ fogalma is határos, attól függ a határ melyik oldaláról nézzük. Határ lehet az antonimák határa, szinonimák határa, de lehet az ugye cselekvés határa is, vagy, ha már itt járunk az eszünk és észlelésünk határa is. Határon élni érdekes lét, látod mindkét oldal horizontját, amennyire az észlelésed persze engedi. Látnivalókban nem szűkölködik a határon lévő lét, sőt, mivel ennyi mindent észlelsz, mámorban élhetsz, elveszted saját határaid és határtalanság illúziójával eteted észlelésed határtalanul. Mikor is kerültem én a határ mezsgyéjére? Semmi értelmes gondolat nem ostromolja határolt eszemet, csak egy dobott fel keskeny létrát a 7 zárral körbezárt kastélyom falára(zámok), amin lassan mászik-kúszik fel az a felismerés, hogy azóta, amióta az eszemet tudom.

Közben kapcsolt a pilótám, javasolt egy fekete főzetet, hogy el ne veszítsem manualitásom newtoni erejét. Szeretem a kávém feketén, de fehéren is egy kis tejjel vagy tejszínnel. A testem határaiba tartozik, az hogy sok fehér kávét nem tudok inni, mivel burkom érzékeny a tejre, de leginkább a határ nem is a testemben van, hanem a társadalomban, hisz én csak annyit érzékelek ebből, hogy sűrűbben szellentek kontrollálatlanul. Illedelmességből, nem szeretek és kínosan érzem magam a publikumban eleresztett néhány gázaknától. Így hát kerülöm a fehér kávét, és csak akkor iszom azt amikor tudom, hogy otthon maradok. Ma egy hosszú fehér kávét ittam és lecsücsültem a háló kapujába, amit négy magos processzor zenélteti. Beindul a machina, nagy büszkeségemre tizenöt földi másodperc alatt a nulláról százra. Ebbe beletartozik, az is hogy megnyílik a tcp/ip kapu a világhálóba. A gépemből, egy kék zsinór húzódik a modembe, ahonnan koaxkábel kifut a lakásomból a társasházba, ahonnan az utcára és a legközelebbi telekommunikációs központba. Rácsatlakozik a Budapest – Occident gerincútra, és ez mind olyan sebességgel, amit úgy nevezünk, hogy a weboldal betöltése, ami még az 56kbs időszakában akár percek voltak, ma már ha öt másodpercnél hosszabban tölt – jogosan? – felkiáltok, hogy ej haj hát mi van már ezzel? Ilyen sebességgel szörfölök én a világhálón, occidentől orientig. Körbe nézek pannóniában először, átkukkantok benelux alföldre, onnan egy kattintás és tengerentúlon találom magam és időről-időre visszakattintok muszkák veszélyes és rozoga hálójára.

Éppen ma olvastam újabb robbantásokról tengerentúlon. Főnökvárosban egy maratoni futás alkalmából a hivatalos forrás szerint radikális kozákok élesítettek egy terrorgépet. Apuka és anyuka a sajtóban megkérték porontyukat, hogy adja fel ámokfutását. Kiderítettem, hogy amaz az államokban nőtt fel, még maga Ókaszárnyás sem érti, hogy fordulhatott amaz saját közössége ellen. Kézi terrorszerkezetek ellen kampányol a nagy Ó, mások közösségébe pedig az államok emberei által irányított gépek osztják a terrort felhők közül. Mily kegyelmes és haza atyja a nagy Ó, otthon fegyvertelen békét szeretne teremteni, a távol-keleti félsziget északi részébe pedig csak azokkal tudna békét biztosítani.