random

Nem értem kit akarsz,
nem épp elég amit takarsz?

sötétség, fátyollal beborítasz.

aztán alig látok én előre,

egér méretűre nőve.

Nem is értem mit akarsz,

nem épp elég, hogy mindenemet zavarsz?

Te sem tudod kit szeretsz,

egyik pillanatról másikra kinevetsz!

aztán megbújsz a kis zacskódban,

füled farkad behúzva horrorban

fátylad óriásira szövöd,

majd saját ostobaságodat ki nem növöd.

mondd meg hát mi az értelme,

takarásod szégyene!

mi az ami szíved nyomja?

hadd vonjam be oltalmamba!

?!

Hát még vissza feleselsz te gyáva egér?

csak az odúdban vagy merész legény!

kihívlak én téged párbajra,

mindent eldöntő viadalra,

ott majd hamar kiderül...

Oohjaj hát nem látsz senkit te vén szatyor,

hiába átlátszó a fátyol te csak az orrodig látsz föl.

az odúmban én jól elvagyok,

minek harcoljak? hát buta vagyok?

Látszik nem ismered te az erényt,

hiába, egereknek nincs fölény.

akaratuknak nincs remény!

Akaratomról te ne beszélj,

mindjárt kimegyek én, ne félj.

elintézzük egyszersmind,

csak még várok valamit.

random

Awolnation SAIL, vitorlát kifeszítem s megkezdődik az utazás. Az elme világában, át viharokon, orkánokon a csendesség felé. Ezt sem irányítom, semmit nem irányítok: Egy szolga vagyok én. Szolgálom és védem, hisz ez egy kincs. Kincses ládám feneketlen akár a mélyűr sötétsége, mindig rejt egy-egy csillagot elszórva. Lala-lalala, Lala-lalala. Vágy szellő irányítja árbócom anyagát más avatárok megheckelésére. Mindannyiukban látom magamat, mind szárnyalunk csak más-más vizeken. Szeretem őket, csodálom őket mert magamat is úgy szint kezelem. Két lábon járó csodák vagyunk.
Látom a struktúrát, mély búbánat.
Holnapután végig árad.
Sail - Sail, tova tova míg honomat nem foglalom. És majd akkor úúú.

netkalandok 3

Leültem a székembe, kinyújtottam lábaim és kiengedtem a testem által felmelegített levegőt tüdőmből. Így megy ez esténként néha napján. Ötödik hónap ötödik napja van az új évszázad tizenharmadik évében. 
Egy hosszabb ideig gallok, frankok hálózatában töltöttem életem száz óráját. A kábelgerinc Párizsig, amin szinte repült a kábeltaxi, két és fél óra legfeljebb. Visszafele úton ez inkább egy fél óra volt, odafele úton többet nézelődtem ezt-azt és azok között elmerengtem ezen-azon. Első gondolataim között az volt, hogy abból a sebességből és nézőpontból nem is különbözik annyira a két ország. Nagy folyók mellet állnak a fővárosok, azokból nagy autópályák rajzanak ki, mint húsvér testemben az ereim. Azok a pályák mentén kisebb városok, azok között pedig falvak. A termőföld geometriai élességgel szét van osztva, megművelve. Odafentről nem lehet megkülönböztetni Duna medencéjét Szajna medencéjétől. Hiába ezt látom akár google.maps-en akár saját szememmel, tudom a két vidék különböző, mivel azok akik művelik a vidékek földjeit - mások.
Nem tart sokáig letölteni magad a párizsi vérkeringésbe, de mindig érzed, hogy más felhasználók között jársz. Mivel sajnos nem tudok francia nyelven, nehézségekbe ütköztem. Mély beszélgetésekbe nem tudtam elegyedni a helyiekkel. Emiatt vagy ennek hála több időm és erőm jutott azok avatárjaival foglalkozni. Figyeltem viselkedésüket, felkiáltó jeleik sűrűségére és smile használatukat. Első ami rögtön szemet szúr: színes. Idehaza az avatárok, talán azért is mert sokadik éve élek itt, egy megszokott sémában mozognak. Frank hálón ők feketék, arabok és távol-keletiek. Fehér nemzetségű avatárt alig-alig látni, akiket látni, azokról távolról megismerni: franciák. Valami olyasmi rémlik, hogy Zsirinovszkij ezekkel a szavakkal szállt le Párizsban: Üdvözlégy Párizs, Afrika fővárosa! Ha hirtelen Budapesten ennyi különböző nemzetiség pattanna ki a semmiből, a magyar avatárok biztosan pánikba esnének, a hazafias harcosok pedig sávokba rendeződve masíroznának az Andrássy úton. Nem mernék állni a fasor mellékutcájában, engemet is könnyedén elvinne s talán nem is térnék vissza, ide. Ezért is írom le ide, én megértem a harcosokat. Egy alternatív világban talán én is kivonulnék velük az utcára, hiába vagyok tollforgató. Borzasztó érzés lehet egy kihaló nemzetség tagjának lenni. Olyan vidéken élni, ahol szülőatyáim s nemzetségem több mint ezer éve él s hal, hogy a jövőt megvédje. Látni, ahogy egy ilyen vidéken egyre kevesebb nemzeti fivérem lakik: szívmarcangoló. Idegen törzsek leszármazottjai róják az utcákat, elveszik a nőket és beleszólnak az ország irányításába, ezek bár távol állnak tőlem, de biztosan közelebb a harcosoknak.
Míg jártam keltem a francia hálón szembesültem azzal, hogy Párizsban látni Nyugat alkonyát. Valahogy sose gondoltam bele, lám-lám fejen csapott akár egy hógolyó. A diadalív alatt vonuló Grande Armée; Liberté Égalité Fraternité roppant kántálásának; szalonok vad eszmés éjszakáinak otthona ez a város, a Nyugat ékes formálója. S talán így van rendjén, hogy a gyarmatosító kapzsiság a visszájára fordul, Afrika visszakolonizálja Franciaországot s vele együtt apránként egész Nyugatot. Észlelésemet csak az foglalkoztatja, hogy vajon Liberté Égalité Fraternité megmarad-e az új gazdák tudatában, folytatják-e az ösvényt, amit kitapostak előttük. Vagy olyanok leszünk mind, akik kettő órát várnak, hogy bejussanak a Louvre-be. Végig sietik, meg se nézik, el se olvassák mit néznek - jaj hisz csak néznek, nem látnak ők. Ők csak becsekkolnak oda: "Voltam Louvre-ben", mondják ők. Kultúra zabálók hadai masíroznak a gazdag tárhelyen, minden egyes festményt, szobrot és más műalkotást lefotóznak avagy pózolnak velük. Megkérnek másokat ilyen jelszóval: "Nem érdekel, hogy sikerült, csak látszódjon és látszódjak". Úton Mona Lisa mosolya felé több tükör volt elhelyezve a falon. Az elsőn egy férfi állt és nézi a tükröt, mi pedig a hátát. A másodikon egy nő állt aki fotózza a tükröt. A harmadikon rács volt. Már nem bírtam tovább. Megálltam és néztem, ahogy elmennek az emberek, észre se veszik. Hazug lennék, ha azt mondanám, hogy egyikük se nézi meg - akik megnézték felhasználták a tükröt, hogy megigazítsák a hajukat. Keserű mosollyal érkeztem meg Leonardo művéhez, hogy nézzem a sereg zabálót: nem irigylem szegény Mona Lisat, hogy ennyi ideje csak nézi és nézi őket.