netkalandok

                A székembe leültem, kinyújtottam lábam és kiengedtem a testem által felmelegített levegőt tüdőmből. Ilyenkor az a tudatállapot következik be, mint amikor egy-egy ember leválik az automatapilóta módból és kézi- manuális vezérlésbe vált át. A legnagyobb váltás életem 20as éveiben történt, azóta azt a kifejezést használom, hogy „amióta az eszemet tudom”. Ma, ahogy átváltok manuálisba, végig futtatom az általános váltási protokollt: 2013-as közös évet írunk, vagy, ahogy a másik mondaná: „anno domini, az úr éve”. A Föld lakossága meghaladta a 7 billió emberi lelket. Létezésem közép-kelet európai államában tartózkodik úgy lassan 16 nyara, Magyarország. Mindig is úgy tekintettem duna szerepét Budapesten, mint egy római limes az óvilág idején, occident és orient határa, világok találkozása. A bástya, átalakult, de mégis áll duna partján. Történetünk első fele homályosabb, de elmondhatjuk, hogy míg akkoriban lovakkal és lábbuszon közlekedtünk, manapság javában a hátsó felünkön történik. Érzésem azt súgja, hogy most így a XXI. század már a harmadik kor kezdete, az Internet beköszöntével. A 7 billió lélekből én vagyok az egyik, itt európai limes egyik partján tanyázik fizikailag, de fejében a történelemben él, a múlt-jelen-jövőben. Látom azt, hogy az úr születése óta nem változott meg az otthoni tűzhely fogalma, s így az emberek is ott tobzódnak házukban, ahol a legmelegebb. Én itt ülök a székemben és bámulom a gázkonvektorom kékes lángját, ahogy az falja a hidrokarbon gázt, ami kelet-európán át több ezer kilométert utazott az orosz erdőségek messzi tájairól, hogy felmelegítsen egy kicsiny kuckót és piszkos lábaim. Lakóhelyem egyszerű, mint saját személyem semmi különös, felszínen polgárpukkasztót nem tartalmaz. Illedelmes, mint amennyire azt a társadalom megkívánja és jogosan el is várja. Talán egyetlen furcsaság üthetné vendégeim - lelki – szemét, aszkéta vagyok, világháló kolostorának aszkétája.

Foglalkozásom egyszerű, blogger vagyok. A negyedik vagy, néhány személy szerint az ötödik, rend tagja. Írok, kiadom a lelkem, mások pedig olvassák és használják amazt, hogy saját életüket jobbítsák, boldogítsák, így vagy olyan módon. Szabad-író vagyok úgymond. Bevételeim legnagyobb forrása a blogon kihelyezett reklámokból áll, amit az olvasói köröm csábított oda. Úgy, ahogy az írásaim legjava, az anyagi javaim forrását is úgyszintén nem én folyásolom be, csak haszonélvezője vagyok. Előzőleg megosztott gondolataimmal nem sopánkodok, se nem akarom, hogy úgy értsétek, hogy úgy érzem, hogy kihasználnak az olvasóim. Ennek ellenkezőjét érzem, ez az én vallomásom.

Határon élek, ez a mai manualitás üzenete. A határ fogalma is határos, attól függ a határ melyik oldaláról nézzük. Határ lehet az antonimák határa, szinonimák határa, de lehet az ugye cselekvés határa is, vagy, ha már itt járunk az eszünk és észlelésünk határa is. Határon élni érdekes lét, látod mindkét oldal horizontját, amennyire az észlelésed persze engedi. Látnivalókban nem szűkölködik a határon lévő lét, sőt, mivel ennyi mindent észlelsz, mámorban élhetsz, elveszted saját határaid és határtalanság illúziójával eteted észlelésed határtalanul. Mikor is kerültem én a határ mezsgyéjére? Semmi értelmes gondolat nem ostromolja határolt eszemet, csak egy dobott fel keskeny létrát a 7 zárral körbezárt kastélyom falára(zámok), amin lassan mászik-kúszik fel az a felismerés, hogy azóta, amióta az eszemet tudom.

Közben kapcsolt a pilótám, javasolt egy fekete főzetet, hogy el ne veszítsem manualitásom newtoni erejét. Szeretem a kávém feketén, de fehéren is egy kis tejjel vagy tejszínnel. A testem határaiba tartozik, az hogy sok fehér kávét nem tudok inni, mivel burkom érzékeny a tejre, de leginkább a határ nem is a testemben van, hanem a társadalomban, hisz én csak annyit érzékelek ebből, hogy sűrűbben szellentek kontrollálatlanul. Illedelmességből, nem szeretek és kínosan érzem magam a publikumban eleresztett néhány gázaknától. Így hát kerülöm a fehér kávét, és csak akkor iszom azt amikor tudom, hogy otthon maradok. Ma egy hosszú fehér kávét ittam és lecsücsültem a háló kapujába, amit négy magos processzor zenélteti. Beindul a machina, nagy büszkeségemre tizenöt földi másodperc alatt a nulláról százra. Ebbe beletartozik, az is hogy megnyílik a tcp/ip kapu a világhálóba. A gépemből, egy kék zsinór húzódik a modembe, ahonnan koaxkábel kifut a lakásomból a társasházba, ahonnan az utcára és a legközelebbi telekommunikációs központba. Rácsatlakozik a Budapest – Occident gerincútra, és ez mind olyan sebességgel, amit úgy nevezünk, hogy a weboldal betöltése, ami még az 56kbs időszakában akár percek voltak, ma már ha öt másodpercnél hosszabban tölt – jogosan? – felkiáltok, hogy ej haj hát mi van már ezzel? Ilyen sebességgel szörfölök én a világhálón, occidentől orientig. Körbe nézek pannóniában először, átkukkantok benelux alföldre, onnan egy kattintás és tengerentúlon találom magam és időről-időre visszakattintok muszkák veszélyes és rozoga hálójára.

Éppen ma olvastam újabb robbantásokról tengerentúlon. Főnökvárosban egy maratoni futás alkalmából a hivatalos forrás szerint radikális kozákok élesítettek egy terrorgépet. Apuka és anyuka a sajtóban megkérték porontyukat, hogy adja fel ámokfutását. Kiderítettem, hogy amaz az államokban nőtt fel, még maga Ókaszárnyás sem érti, hogy fordulhatott amaz saját közössége ellen. Kézi terrorszerkezetek ellen kampányol a nagy Ó, mások közösségébe pedig az államok emberei által irányított gépek osztják a terrort felhők közül. Mily kegyelmes és haza atyja a nagy Ó, otthon fegyvertelen békét szeretne teremteni, a távol-keleti félsziget északi részébe pedig csak azokkal tudna békét biztosítani.