Netkalandok2

Észlelésem fel nem fogja, ember embernek miért balsorsa? Úgy érzem értekeznünk kell, mégis mit gondolunk észlelésen. Érzékelek piros színt és kerek formát, megfogom és érzem, hogy a kerek forma tapintásra érdes és szúrós, de szemmel nem látni tisztán ilyen jellemzőit ennek a piros labdácskának. Eszemmel aztán meglelem azt a frappáns megközelítését ennek a piros labdának, hogy az apró kis szúrós labdácskákból áll úgy, hogy ezzel egy nagyobb labdát alkot. Pirosnak meg azért piros, mivel szemem csak halandó emberé, merthogy fizika órán anno a tanárom úgy magyarázta el a színek mikéntjét, hogy: a szín, amit látunk szemünkkel az éppenséggel pont nem a tárgy színe, csak éppen azt a színt veri vissza s minden mást elnyel. Így hát a piros labdácskákból álló piros labda nem is piros, hanem minden csak nem piros. Ezt érzékszerveimmel csak nem foghatom fel ilyen formában, de az eszem segít meglelni ennek a turpisságnak a farkincájára. Az eszemmel megleltem, észlelés. Ihaj csuhaj, most, de örülök magamnak, akkor is örültem magamnak, pedig nem is tudtam, hogy minden baj itt kezdődik.

Találkoztam egyszer egy hölgyjel a pétervári Ermitázs check-in részlegénél, Daskova hercegnővel. Épp a sztrádán haladtam közel fénysebességgel, mikor megláttam a hintóból kiszálló „kis” Katalint. A tér és idő hirtelen a XIX. ütembe zökkent vissza, a pilótám kiugrasztott a hosszúkás kábel alakú kocsimból, s nem is fogtam fel sem érzékszerveimmel, se eszemmel mégis minek a bevezetője ez. Egy nagy téren találtam magamat, nyitott minden irányból, mintha Kárpát-medence Dunaújvárosánál állnék. Északra nézve látom az udvari teret és annak obeliszkjét, a nagy dicső Ermitázs pedig kimagasodik és átkarolja a teret, mint a Kárpátok a magyar Alföldet. A bejárathoz lépegettem, ahogy bírtam. Daskova „kis” Katalin úgy várt rám a hintó és a bejárat között, akár egy könyv a könyves polcon, mozdulatlanul és mégis sokatmondóan. Ruhájának külső borítása bézs színű volt, az illesztéseknél aranyozott színben tündökölt, gallérja és ruhájának emblémái fekete színűek. Ha jól tudom, ezt a ruhát Moiszejeva szőtte. Karomon ragadt, szédületes ütembe, de annak ellenére érthetően haladtunk közös utunkon a tizennyolcadik ütemben. Párbeszédünk kellemesen haladt, egymásra építettük bizalmunkat. A pilótám, persze érthető okokból, egy kérdése végig bennem maradt akár egy rózsa tüske ujjadon óvatlan pillanatodban – na persze mindenre emlékszel.

Egy szó mint ezer, az Ermitázs lépcsőinél álltunk meg egy pillanatra és épp a felvilágosodás nagy eszméjéről festett nekem egy képet, amiben egy orosz muzsik, aki nem lát születésétől ült a kis farönkjén a kunyhója közvetlen közelében. Dalolt a madarakkal és itta kedvenc kvászát, arcán derűs mosoly tükröződött, ahogy a nap felé vetette tekintetét. Romantikus idilli kép. Katalin ajkai, ahogy elmozdultunk a képtől savanyúra konyultak. Kérdezte, hogy akarom-e tudni az orosz muzsik sorsát a fennmaradt kép után. Meg se várta feleletem és így folytatta tovább „Didero is egyetértett velem, a kor nagy gondolkodója. Nem is lehetne másképp, minthogy érdekel téged a sorsa, nézzetek rátok! Sorstársak vagytok ti mindahányan. Ilyenkor örülök, hogy emlékeimet megoszthatom veletek. A muzsik csak addig dalolt, mosolygott és örült életének, míg az a gonosz németalföldi szemorvos meg nem gyógyította látását. Körbe nézve, hol is élt azonnal elszomorodott, komoran sóhajtozott naphosszakig amilyen mély a Volga zúgása.”. A következő képen a kunyhó lepusztult és ósdi volt, a háza kerítésén túl egy hatalmas szakadék, amit egy kapitális erő vájt ki ezer év alatt. Kíváncsiságból megvizsgáltam ama szakadék alját. Sűrű füst takarja el alsó rétegeit, a füst pedig úgy viselkedik, mintha élne. Megtéveszt és csábító örvényekkel visszaterel. Csak nem adtam fel. Volt egy idő, amikor úgy gondoltam, ez egy nagy átverés az egész! Mindenért biztosan csak egy nagyon szűk kör lehet felelős egészen Róma bukása óta. Avagy titkon már be vagyunk kötve egy magasabb életforma óhajához igazítva valami tubusba. Nem is lehettem messzebb az igazságtól, hála a ravasz füstnek. Mikor láttam azokat a monstrum építményeket, amik a rend nevében tündököltek, sűrű sötét máz borította el. Zöld, ragadós, kellemes szagú förtelmes máz. Hát emez az észlelés sötétje. Tudni körülményeid, látni mi vesz köröskörül s nem oda nézni, elnézni és igyekszel mosolyogni, ahogy azt tetted kisgyermek korodban. Egyre az a tudatállapot válik úrrá rajtad, hogy amúgy sem tudnál tenni ellene. Azóta mi történt a muzsikkal nem tudni. Keresem azóta is a XXI. ütem muzsikját.

Katalin még kettő folyosón vezetett engemet és sok érdekes dolgot osztott meg velem, lájkoltam is. A második folyosó végén biccentett egyet, bezárta ajkait s esküszöm az úrra úgy zárta be azokat lelki szemeim előtt akár egy lassított képvilág. Láttam ajkai egyes mozdulatát, mint amikor átpörgetjük a könyv lapjait oly sebességgel, mint amikor kis korunkban készítünk rövid rajzfilmet iskolai tankönyveink szélén. Szó nélkül, mormogva tovább folytatta útját a folyosón és láttam, hogy újabb társra akadt, kinek bemutathatja a XIX. ütemet. Kimentem a múzeumból, ásítottam egyet, feltettem a kezem és beszálltam a kábel taxiba.