beazonosíthatatlan

Felkelt, és elindult.

beazonosíthatatlan

A terem üres. Senkit nem látni, ki mozogna vagy lélegezne, zajt csapna vagy felmorogna. Csak a szél fújását hallani, ahogy az termek között kószál süvítve az átjárókon. 'Na, talán volt értelme anno tanulmányozni a barlangrendszerek szellőzési mintázatát'. Az ágy szélén ülve megnyalta a kisujját, mert a többi valószínűleg koszosabb volt, már csak abból kiindulva, hogy 'a kisujjamat használom a legkevésbé'. A teremből kiutat megtalálva a bolyongás vette kezdetét a folyosón, különböző ajtók, nyílások és rések mentén. Minden elosztóponton, Vládik cuppogott.

'Különös ez a helyzet, állapot. Álmodom vagy valóban így van? Az esetben, ha álmodom, általában, ahogy ismerem önmagamat: nem szoktam megkérdőjelezni a dolgok valóságát és azoknak a lehetőségét. Abban az esetben, ha ez valóság, általában, ahogy ismerem önmagamat: sokszor megélem álomnak.' Ezeket mormolva haladt sarokról sarokra, monológok között elköpve itt-ott valami olyasmit, hogy 'felfoghatatlan!'. Álmában alig kérdez rá a környezete valóságára, ellenben a valóságban megkérdőjelezi és ugyan sokszor álomnak titulálja sok esemény mivoltát. Felfoghatatlan.

Kósza járat közepette egy ismerős teremben találta magát. Úgy tűnik, hogy ez valami óvoda. Egy múló pillanatra bevillantak előtte az emlékek képei s nyomban a fejéhez kapva hosszan jajgatot. Miután lecsitult a fejfájása a pásztázó tekintete megragadt egy papír darabon, ami a falon fityegett, épphogy lihegett. Közelebbről szemügyre vette. 'Hisz ezek azok, akiknek gyermekeik ide jártak'! Abécé sorrendben egy lista volt elérhetőségekkel és munkahelyük megjelölésével. 'Nohát, rég láttam ilyet. Utoljára ilyet akkor tartottam a kezemben, amikor valami félreértés miatt a szüleim elkerültek engem. Nem lehetett elérni őket, hisz mobil telefonjuk nem volt. Felhívtuk hát az óvónénivel a listáról egy ismerőst, ki azonnal tett azért, hogy ismerőseik gyermeke szüleikhez találjon'. Más célt nem látott ezen a papíron, mi másra lehet felhasználni?

Hozzávágódott a falhoz. Azon fokozatosan lecsusszant itt-ott megakadva s fejéhez kapva. 'Hová tűnt mindenki?!' hangosan felemelte a hangját. Tudván úgysem hallja senki. Megteheti? Hisz nem lát egy lelket sem, nincs mitől szégyenkeznie vagy magyarázkodnia mit miért csinál. Csak azok maradványait mindenhol. Mindenféle eszközök hevernek használatlanul, mintha egy hétköznapi nap után másnap senki nem jött volna be, ahová tartozott. 'Hová tűnt mindenki?!'. Minden egyes szék és papír felett embereket látott. Sürögnek forognak, tesznek-vesznek, változnak és változtattak itt-ott. Azon a listán is láthatóak voltak az utólagos változtatások. Pezseg itt az élet, csak pont az élet valahová elrejtőzött: "Nem mutatja magát".

Vladimir, ki a teljes nevét már nem is szándékszik használni, nagy levegőt vett. Magába szívja mindazt, ami körülötte vesz s békében találja magát. 'Azt hiszem tudom, mit kell tennem. Megkeresem az életet, merre bóklászik'.

beazonosíthatatlan

*Tóoónngg* Cseng a fül, de nem is kívülről jön a hang, hanem belülről. Vakító fény döfi a retinát. Sajognak az ízületek, nehéz mozogni.Vladimir ösztönösen lábra akar állni, fittyet hányva környezetének állapotára. Olyan ez, mint, minden ember levegővételének mechanizmusa. Tápászkodik mindenre, mi körülveszi. Az pedig megfoghatatlan. Pillanatnyi összegzés után gyorsan úgy dönt, saját testére támaszkodik. Kézről kézre, térdről térdre, lépésről lépésre kiegyenesedni tűnik. Kezeit kieresztve segítő pillért keres, akár a szeszes-mámoros tátongó alak az éjszakai városban. Görnyedve balra-jobbra, hol előre hol hátra dől, aminek az irányát akár egy lágy szellő is befolyásolhat. Az idő lelassult. Mikor eszméletére ébredt, teljesen kiesett az Időből. Másodpercek tűntek napoknak, percek pedig hónapoknak.
Vak voltának múlásával egy időben a tisztább hallása is kezdett visszatérni a befogadható ingerküszöbbe. Környezetének körülményeit farkaséhséggel és teveszomjúsággal kezdte habzsolni. Falánksága érthetőnek tűnik, azt se tudja mi merre, hogyan se mikor. Borzalmas sorsra jutott Vladik, saját maga fölötti uralmát se tudja miképpen van, ha van egyáltalán.

Vak lépkedések közepette saját lábába belebotladozva végül újra csak a padlón találta önmagát. Hirtelen akarata elhagyta erejét, beletörődött helyzetébe. 'Lesz ami lesz, olyan vagyok akár egy kacsa a tavon, ki nem tud úszni se repülni. Remélem mielőtt megsütnek, előtte felhizlalnak.' Gondolta önmagában, titkon reménykedve, hogy a halál elkerüli egy kis időre. A szemét már nem is erőszakolja, hogy lásson. Csak néz és beletörődve a sötétségbe magába merül. 'Utolsó perceimben legalább a saját Teremet had fedezzem fel, ha a külsőt úgy tűnik nem tudom megragadni.'

Az idő múlt. Múlt. Jött és ment, de sose hagyta ott. Egyre nyugtalanítóbb lett az állapota. 'Végezzenek már velem, mire várnak. Megfigyelnek vajon? Furcsa ízlésük lehet, ha ebben találnak érdekességet.' Hagyta el a száját már tisztább szavak formájában, nem csak mormolás alakban.

Teltek a percek, teltek az órák.

Így telt egy egész nap egy kórteremben, mire ráhajnalodott. A reggeli fény befutva megvilágította a termet, külső teret. Vladimir, ki már békében volt önmagában a változás tényét felismerte, a fejét feljebb hajtva végre látott. 'Mi ez?' Volt az egyetlen kérdés a fejében, bár tiszta volt akár a nap, hogy egy kórház kórtermében feküdt. Körülötte köröskörül ágyak, egy volt a sok közül, amin Ő feküdt. Acélból készült ágykeretbe kapaszkodva próbálta magát a hátára fektetni. Falánksága újra teret hódított, a túlélési ösztön kerítette be őt. Ez a kerítés pedig szigorú rendszer szerint azonnal adatok után utasít. A terem hatalmasnak tűnt, belső magassága nem két és fél méter, annál magasabb. Fölötte ágaskodik a plafon parányira süllyesztve, de mégsem fenyegető módon a keblén tartja. Ajtó után nem is nézet, azonnal a fényforrás felé szaladt a tekintete. Nap. Ez jó jel. Sajnos az ablakok, mintha magasabban lennének a kelleténél, így csak az eget láthatta és a napot. Ennél több nem is kellet jelenleg, van Tér.